Megtorom a csendet!

Na, akkor azt hiszem, eleg volt ebbol a remes viselkedesbol, amit az utobbi hmmm, par honapban produkaltam. Nem lett semmi a rendszeressegbol, pedig talan en voltam a leglelkesebb a blogolas teren - mielott kijottem. Aztan most azt latom, hogy mindenki tobbet ir mint en, azaz hogy en semennyit sem. Azt hiszem, el kellett telni egy kis idonek hozza, hogy lecsillapodjanak az erzesek, amik felhalmozodtak bennem miota itt vagyok. Talan most tartok ott, hogy ujra hirt adjak magamrol, es lehetoseg szerint ne csak idiota mondatokkal toltsem meg ezt a helyet, hanem legyen is valami mondanivalom. Most itt ulok Indiaban egy tobbe-kevesbe fejletlen szobaban. Azt hiszem, valami ilyesmiben lakik otthon az, aki havi negyvenezerbol el. Itt ez a milliomos lakhelye. India kulturalis tapasztalataim egyik legmegrazobbja. Es szerintem az sem veletlen, hogy innen kezdek el ujra irni. Na de mi a csudat ragodom ezen oly sokat. Mindegy. Orulok, hogy most lesz valami megint. Hatha.

Szoval mikor fejest ugrottam ebbe az egesz Szingapurba meglepo modon teljesen mast kepzeltem, mint ami. Ha most lennek oly bator es visszamennek az elso bejegyzeseim egyikehez, amiben az orszagrol hablatyoltam (erre egyebkent nem vagyok kepes, remelem, ti sem), minden bizonnyal kacagnek rajta es a vegen lehet hogy ki is torolnem. Mert ez egyszeruen tenyleg nem az az orszag, aminek leirjak. A legfobb dolog, amire igy kozel harom honap utan sikeresen rajottem, hogy Szingapur nem igazan szol masrol, mint a penz. Nem lenyeg, hogy itt most az Orchard Rd (legnagyobb bevasarlo utca) csillogo guccijaira gondolunk vagy a husz negyzetmeteren elo hettagu harmadik generacios malaj bevandorlo csaladra. Mert a lenyeg ugyanaz. A penz. A masik dolog, ami szerintem jelentos tenyezot alkot a mostani velemenyemben, hogy latom az embereket. Es nehanyat kozuluk ismerek is. Ok nem akarnak itt elni. Itt elnek, es lehet, hogy itt is fognak. De nem azert, mert ok valasztottak. Uzleti ugyek. Tobbnyire. Es az emberek elete sem szol masrol. Azt hiszem, nem boldogok, de ez a teny nem is zavarja oket. 

Mindazonaltal mindent megtalalsz, aminek boldogga kene tennie. Gyonyoru etelkoltemenyek a vilag minden pontjarol, harom Dolce&Gabbana ugyanazon az utcan, lenyugozo epiteszet, kenyelmes kozlekedes, szep emberek, ausztral portej meg miegymas. Mindezek ellenere... Ez a bejegyzes eddig volt melankolikus, mert eddig hagytam neki, hogy az legyen. Egyebkent ez mind igaz. A masik dolog, hogy rettenetesen hianyzik. Mert en ebbe a tokeletes tokeletlensegebe szerettem bele. Hogy az orszag szeretne valami lenni, valami meghatarozhatatlan minosegi csucs, ami nonszensz, es amugy is... de en nagyon szeretem. Nincs annal vidamabb dolog az eletedben, mint egy hosszu, ejszakaba nyulo hangszergyakorlas utan kirohanni a music blockbol es tancolni a szakado meleg esoben. Vagy amikor remenytelenul probalod megirni a pszichologiaesszedet, es eloszor nemet mondasz a tobbiek ajanlatara, hogy kimozdulj egy kicsit, de vegul megis a szemkozti rooftop garden-ben talalod magad. Es csodak csodaja, reggel arra ebredsz (igaz, talaan egy kicsit nagyon almosan, de mindennel elegedettebben), hogy a pszichologiaessze csak ugy meg lett irva. (tudom, a macska meg fol van maszva a fara...) 

Az iskola lenyugozo. Valojaban ket arca van. Csak az egyiket ismerve hihetetlenul szigoru, es hatalmas helynek mondanad, de ha boarderkent elsz itt, akkor az otthonodda es vedelmezodde valik, es olyan lesz, mint egy hatalmas kastely, aminek te lehetsz az urnoje. Legalabbis en igy erzem, mikor ejjel menedeket es ihletet keresve mezitlab bolyongok az iskolaban, majd vegul kikotok a rajzteremben Hannaval (a masodevesemmel) es egy szerb lannyal magyar rock'n'roll-ra tancolva. Talan mindezek hihetetlennek tunnek, es talan azok is (meg mindig tudom, hogy neha ocsmanyabbnal ocsmanyabb kliseket hasznalok), de nekem ez valt az eletemme. Es alig varom, hogy ujra 'otthon' legyek.

Es amikor rajossz, hogy valojaban mar csak tizenharom szazalek van a macbookodon, akkor abbahagyod az omlengest, es majd folytatod valahol, valamikor. Ujra. Nyilvan egy uj bejegyzesben.

...

Itt es most...

Azt hiszem, ennel jobb cimet nem is valaszthattam volna. Az eletem jelenleg errol szol. Itt es most. Lassan ket hete vagyok itt es a percek csak ugy rohannak. Az orak hosszuak, a szabadido keves. Naponta kb egy lukas orad van, azalatt altalaban pihensz vagy tanulsz, hogy a delutan nagyobb reszet tolthesd a barataiddal. Mert mar ilyenek is vannak. :) Szabad pillanatainkban egyszeruen csak felfedezzuk a kornyezetet, felszallunk egy buszra, amit nem tudunk, hova tart, vagy epp keszulunk a prezentacionkra, amit majd a hatodikos gyerekeknek tartunk a kulturarol, ahonnan szarmazunk. Igazabol a legfobb "problema", hogy a nap csak 24 orabol all. :) Neha maratoni csocsomeccset rendezunk a latin-amerikai sracokkal es a holland baratnommel, vagy csak egyszeruen megnezzuk a vilag legremesebb sorozatat, mert az fun. 

Amikor eloszor leptem szingapuri foldre (koltoibb vagyok, mint valaha), oszinten nem hittem benne, hogy harom napnal tovabb birom az orszagban. Annyira tavolinak tunt az otthonom, es olyan remiszto volt ebbe az uj vilagba csoppenni. De aztan valahogy atalakultak bennem ezek az erzesek, es megerositettek bennem valami pozitivat, a szabadsagerzetemet. Nem tudom szavakkal  kifejezni, milyen volt, mikor eloszor utaztam csak ugy egyedul a barataimmal, kaptam ra penzt, hogy azt egyek, amit akarok, onalloan rendezzem be a szobam. Igazabol mindent megtehetsz es kprobalhatsz, amit csak akarsz, rettentoen rugalmasak, es felnottkent kezelnek, ami persze felelosseggel jar, de rettento buszkeseggel tolt el, hogy biznak benned. Az egesz olyan, mintha egy mely lelegzetet vettem volna valahol a vilag tetejen, ahol csudasan tiszta a levego. 

Az orientacios het volt az egyik legcsodasabb het eddigi eletemben. Meg akkor is, ha kozben vert is vettek, meg neha olyan izzadt voltal mint meg sohasem. Rengeteg kulturaval ismerkedem, lassan egymashoz csiszolodunk a koleszosokkal. Mar most olyanok vagyunk, mint egy nagy csalad, pedig meg alig egy hete ismerjuk csak egymast. Rengeteg csapatepito treningen vettunk reszt es meg fogunk is. Ettunk indiai etteremben, ez az egyik legcsudasabb elmenyem. En kezzel ettem, ugy ahogy hagyomanyosan kell, es ezen meglehetosen meglepodtek az indiai felszolgalok, mivel especiel egy szoke feher lany evett egyedul kezzel, harom tarsaval egyutt, akik kozul ketten indiaiak voltak. Mire befejeztem a vacsorat, sorra udvozoltek a pincerek es elismero tekintettel bologattak, mikor enni lattak. Volt ket fajta Amazing Race is, amin reszt vettunk. Az egyik a suliban a leheto legbugyutabb, de egyben neha leghasznosabb feladatokkal. A masik pedig Szingapurban mindenfele. Ettem durian-t, tancoltam fejhallgatos emberek mogott, buszken mutattam be a tobbieknek, hogy kell megenni egy egesz chilit ugy, hogy utana ne haljal bele, voltam elo piramis tetejen, mert legnagyobb megdobbenesemre en voltam a legkonnyebb, voltam egy tizemeletes haz tetejen, es felmasztam a legmagasabb pontjara (pontosabban voltak olyan gavallerok, akik felemeltek), etten japan, kinai, indiai es egyeb azsiai konyhak kulonlegessegeibol (azt hiszem, eddig a japan a kedvencem), tudok palcikaval enni(!), vesztem el parszor a varosban ugy, hogy cseppet sem ijedtem meg a dologtol, futottam mocsarban kereket cipelve, vigasztaltam az uruguay-i baratnomet, akinek meghalt a hat napos unokatestvere, viseltem a nemzeti kosztumot augusztus 20-an, megneztem a vilag legbenabb es ertelmetlenebb sorozatabol harom reszt(!!), jatszottam drogdilert a szinmuveszet osztalyomban, setaltam mindenfele ugy, hogy kozben lotuszulesben ultem, enekeltem Tavaszi szelet a kozossegi helysegben. Ez eleg eklektikus, de en elvezem.

Vasarnap megyunk valahova Holizni, es yaaay, ez olyan jo. :) 

Most nem vagyok kepes tobbet irni, bocsanat, es kerlek, ne haragudjatok, amiert csak most, es csak ennyit, es csak igy, csak ekezet nelkul. Majd fogok meg. De egyszeruen ez csodalatos. Most pedig leszaladok a konyhaba, es megnezem, sutott-e valami finomat a sutikor az ehes diakoknak. 

* * * * 

Lassan visszaszámolok

Előre szólok, hogy ez egy meglehetősen tömény és lehet, hogy kissé ömlengős bejegyzés lesz. Szerdától számítva már csak egy hetem van Magyarföldön. Egyre jobban rájövök, hogy ez a dolog mennyire felfoghatatlan. Egyrészt azért, mert időről időre eszembe jut, hogy eggyel kevesebb napom van, hogy idiótaságokkal töltsem. Mert tulajdonképpen ez az öt hét, amit itthon töltöttem nem szólt másról, mint végtelen sorozatnézésekről, éjszakába nyúló baráti beszélgetésekről, chatről elveszettnek hitt ismerősökkel. Ez így nyálas. Az igazat írom inkább. Nem voltak eddig különösebb búcsúzkodások. Az iskolámat és az osztályomat leszámítva.

Eszter néni június negyedikén köszöntött abból az apropóból, hogy immáron eltávozom (az iskolából). Egy Bozsó Gyűjteményes könyvet kaptam, ami őszintén szólva még tetszik is, és valószínűleg ki is viszem magammal, hogy majd ezen szemléltessem a népi motívumokat. Az évzárón nem voltam itthon, ezért az osztályfőnököm egy különleges éneklést szervezett nekem. A drámanapi főpróbánk (ami egyébként botrányos szöveghibákkal is egész bájosan sikerült) után közös fagyizásra invitálta az osztályt a Főtérre. Tudom, hogy Kecskemét nem egy nagy város, de azért a Főtéren mégiscsak sok ember megfordul. Mikor megérkeztünk, épp ütött a Nagy Templom órája. Miután elállt a harangszó, körbevettek az osztálytársaim és zengedezni kezdtek. Egészen úgy (sőt, helyenként még tisztábban is), mint a filmekben. Azokban a napokban nagyon sírtam, ezen még magam is meglepődtem, ugyanis nem vagyok az az érzelgős típus. Na jó, mégis, de csak egy egészen kicsit. És nem direkt. Másnap, azaz hivatalosan is az utolsó napomon, teljesen elbűvölően sikerült a drámanapi előadásunk. Egészen csodáltam a helyzetet, hogy minden klaffolt. Egy ideig. Aztán természetesen beütött egy kisebbfajta krach. De ez is megoldódott. Elbúcsúztam a legkedvesebb tanáraimtól (illetve akik még akkor ott voltak), egészen mosolygósan. Mikor aztán végül összeszedtem azt a rengeteg cuccot, amit az előadásunkhoz vittem, illetve az ajándékokat, amikkel drága osztálytársaim, tanáraim megleptek, és arra készültem, hogy utoljára lépjek ki az alma mater kapuján, kegyetlen és "megmagyarázhatatlan" sírógörcsöt kaptam. Még szegény portás Laci bácsi is megdajkált, hogy ne legyek oly bánatos. Mikor végre kijutottam az épületből a sok vigasztaló ölelés közül, és odaértem anyához, hirtelen nem is tudta szegény, mit kezdjen a vörös orrú, kisírt szemű, rázkódó gyerekével. Azt hiszem ez a tény egyenesen vezetett ahhoz, hogy iziben elvitt egy fényképészhez, aki kattintott rólam egy képet a vízumhoz és egyebekhez. Mikor fizettem, illedelmesen kérdezgetett, hogy mihez kell, én meg kertelés nélkül elregéltem neki, hogy Augusztusban biza Szingapúrba utazom. Erre ő: "Modellkedni?" Kicsit kiábrándult, mikor felvilágosítottam, hogy valójában a világ 6. legjobb középiskolájába utazom tanulni. Aztán adtam Áginak, a legjobb barátnőmnek egyet a csodás fotókból, és berakott a pénztárcájába Don Bosco helyett. Ez aztán a megtiszteltetés! Bosco bácsi és köztem a legnagyobb különbség, hogy ő természetesen is mosolygós, ráadásul örökké boldog is marad (rossz poén: boldoggá avatták), én pedig általánosságban vagyok csak boldog, de ez a képen nem igazán látszik, a slussz poén, hogy még egy kedves könnycsepp is ott ül a szememben a fotókon. 

Aztán közel három hétig Angliában turnéztunk a kórussal. Jó volt. Mindenki kérdezi tőlem, hogy hú, milyen Anglia? Én meg diszkréten úgy teszek, mintha nem értettem volna a kérdést és büszkén úgy felelek, hogy "Én még mindig Franciaországba vagyok szerelmes." És körülbelül teljesen így érzek. A turné után itthon rekreáltam magam idáig. :) A fent említettek szerint bugyit vásároltam, kérdőíveket töltöttem ki arra nézve, hogy hány métert tudok úszni, Malajzia útifilmet néztem (ugyanis Szingapúrról legutóbb 20 éve csináltak érdemlegeset, ami neten is fellelhető), útikönyveket kerestem (sikertelenül), 65 literes csudás hátizsákok után szaladgáltam, egyre több kérdés gyülemlett fel bennem, amire gyanítom, hogy csak ott kapok választ. 

Egy hete volt egy csodás gólyatáborom, ahol újra találkoztam azokkal az emberekkel, akik valami hasonlóban vettek/vesznek részt, mint amiben én fogok. Szóval velük sokat (inkább úgy kellene fogalmaznom, eleget) fürödtünk a Tisza-tóban, és mindent elkövettünk, hogy tisztességesen vagy kevésbé tisztességesen megismerjük egymást. Elmondhatom, hogy ezt mind földön, mind vízen kiválóan teljesítettük. Ugyanis szombaton tettünk egy 10 kilométeres kajak(vagy kenu volt)túrát is a tavon. Sokat jelentett az ismerkedésben az együtt töltött idő a parton, amit a helyi népek disco-ja is színesített. Mindenesetre felejthetetlen hétvége volt. És már alig várom, hogy újra együtt legyünk így huszanpáran vagy többen. 

Az elkövetkező bő egy hetemet itthon pedig búcsúzkodással töltöm. Már elköszöntem a legtöbb rokonomtól. Volt egy pár meghatott személy közülük, és természetesen mindnek megígértem, hogy igen, küldök képeslapot, sokat és mindenhonnan. Mert mire való a búcsúzkodás, ha nem arra, hogy mindenkinek felesleges és értelmetlen ígéreteket tegyünk? Legalábbis egyelőre így látom (habár még el sem indultam, és én is tudom, hogy túl szarkasztikus a véleményem). De még nem zajlott le az eheti, végső búcsúzkodóroham azoktól, akiket legjobban szeretek. Mindenesetre érzem, hogy lassan itt az idő, hogy menjek, ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy lassan három hete csak magyaros ételeket eszem pörköltöt túrógombóccal és halászlével. 

p.s.: Szingapúrt a fürdőszobában gyakorlom, ahol 32 fok van, a páratartalom pedig leírhatatlan....

Egyet a balba, a másikat meg a jobba

Most elvileg, ha nagyon kis mértékben, de akkor is elkaptam a sárgalázat és a hepatitis A-t. A doktornőtől. Néha egészen hypochonder tudok lenni, ami egy kicsit aggaszt. Ma reggel anya gondolt egyet, felhívta Kecelt, mire ők igent mondtak, mi meg uccu neki, ötven perc múlva már ott is voltunk, hogy hadd oltsanak. Egészen rövid és tényleg fájdalommentes procedúra volt. Mondjuk én egyáltalán nem tartottam tőle. Nem is tudom, miért, pedig ha valaki tényleg tart a tűtől, na akkor az a személy én vagyok. Kiderült, hogy a doktornő oltott már más UWC-st is. De ettől függetlenül ugyanúgy megkérdezett a pályázat minden apró momentumáról, mire én készségesen válaszolgattam. (Bár szerintem ugyanezt lejátszhatta Szekeres Zsoltival is, akit pár éve oltott be hozzám hasonlóan.) Aztán néha felkiáltott, és valami egészen ijedt mondatokat skandált arról, hogy jajj az egy szem gyereket hogy engedheted el olyan messzire stb. Mi meg csak mosolyogtunk anyával. Mert hát miért ne tettük volna.

Ezután hazajöttünk, és elég nyomós érvekkel sikerült az Indiába utazó lányt is meggyőznöm, hogy ő is két adagban adassa be magának a vakcinákat. Mert mily véletlen, ő is legalább annyira fél az oltásoktól, mint én, és ma délig még azon a véleményen volt, hogy ő aztán majd kemény lesz és egybe, mert akkor legalább csak egyszer fáj. De aztán megijesztettem azzal, hogy esetleg meghal a szervezete, ha mindent egyszerre adagol be neki, így módosított a véleményén. Tífusz elleni vakcina meg még úgy sincs az országban. És még egy ideig nem is lesz. Magyarország, én így (is) szeretlek! :)

Ma írt a leendő évfolyamigazgatóm. A levelében kifejtette, hogy mennyire örül neki, hogy ilyen tág az érdeklődési köröm, sőt kifejezetten kiemelte, hogy milyen példamutató ha politikával és/vagy filmezéssel szeretnék foglalkozni a továbbiakban. Amire már rögtön felfigyeltem a levelekben, melyeket a UWCSEA-tól kapok, hogy mindenki ugyanazt írja, csak egyre bővebben, valamint, hogy igen, majd a másik fog bővebb tájékoztatást adni a dolgokról, aztán ír a másik, és ő is kicsivel bővebben ír, de nem maradhat el az a részlet a levélből, hogy majd a következő fogja megmondani a tutit. Szóval még a nagy tutira várok, elvileg e hónapban jön meg majd a hivatalos információs csomag tőlük.

Gőzerővel telik az utolsó hetem a jelenlegi iskolámban. Mit is mondhatnék (azt hiszem, itt most valami nagyon ünnepélyes dolognak kellene következnie)? Nagyon örülök, hogy tíz ilyen remek évet tölthettem ezek között a néha nehéz, áporodott szagú, de azért mégiscsak sok vidámságot rejtő "falak" között. Ha valaki egyszer megkérdezné, nem, semmit sem bántam meg, amit itt éltem meg. Egyetlen szabadszájú megjegyzésemet, és egyetlen elhibázott versmondásomat sem. Ez így volt jó, azt hiszem. És furcsa, mert most, hogy lassan nosztalgiával gondolok az alma materemre (nem azért írom ezt, mintha siettetném az elválást), kezdek mindent szebbnek látni. Azt hiszem, ez azért természetes. Voltak kedvenc személyeim is az iskolában, velük sokszor szívesebben töltöttem az időmet, mint másokkal, ez tagadhatatlan, de azért összegészében mindenki személyéhez valami különleges kötelék fűz. És talán mindenki hiányozni fog kicsit. Valaki pedig kicsit nagyon. Ez így van rendjén. Nem?

Ps: Ne haragudjatok, elég nyálas ez az utolsó bekezdés, de az a lényeg, hogy őszinte legyen, nem? (beragadt a delete billentyűm, fogjuk erre, hogy ilyen lett...) 

Ui: Valamit még akartam ide írni, de elfelejtettem....

Fától fáig Szingapúr

Az idő rettenetesen gyorsan telik. Illetve néha így érzek, néha meg úgy, hogy nem eléggé. Múltkor épp erről beszélgettünk a chilei barátommal. Ő már körülbelül egy hónapja nem jár iskolába, mert úgy döntött, ha úgyis "újra kell járnia" a 11. évet, akkor miért ne töltse az utazásig fennmaradó szabadidejét izgalmas dolgokkal.  Délelőtt egy kis hegedű, délután egy kis salsa, közben meg ami belefér. Hát, nem tudom, lehet, hogy ő csinálja jól. Mondjuk bennem fel sem merült, hogy egy évet lezáratlanul hagyjak itthon. És lehet, hogy azzal a plusz két hónappal sem tudtam volna mit kezdeni. Be kell látni, én nagyon szeret(t)em az iskolámat. A fennmaradó pár hét is számomra tulajdonképpen már egy búcsú. Ezért talán túlságosan is meglágyultam bizonyos dolgokkal szemben. Mind másokkal, mind magammal szemben. Ez igaz arra, hogy ha valaki valamit nem úgy csinál, ahogy nekem tetszik, akkor nem szólok bele. (Régen azért nem mindig voltam ilyen bölcs, sajnos be kell látni.) Vagy, ha épp az Aldiban járunk, akkor nem fogok nemet mondani a Cuppanós Macinak a hűtőpultban, amikor olyan szépen mosolyog rám. Ugyan miért tenném, hiszen Szingapúrban nincs Cuppanós Maci, és talán most eszem utoljára mielőtt kimennék. Úgyhogy talán valakinek úgy tűnhet, mintha versenyt futnék az idővel, hogy mindent elintézzek, és utoljára csináljak vagy ne csináljak dolgokat. De a sors fintora, hogy inkább egymás kezét fogva sétálunk át a napokon, és mindent megcsodálunk még utoljára. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok kétségbeesve attól a ténytől, hogy már csak nemtudommennyi (66?) nap van az indulásomig. 

Már csak két hét van a budapesti UWC-díszebédig. Egészen magával ragadott a dolog, hogy egy ilyen eseményen fogok részt venni. Ráadásul ott újra találkozunk az Öttel. Már nagyon várom, hogy sokat és még többet beszélgessünk. Tudom, hogy néha egészen magabiztosnak tűnök (néha meg egészen nem, nincs tudathasadásom), de azért szerintem mindannyiunknak sokat jelent, hogy ha sok ezer kilométerre is egymástól, de mégis egy hasonló élményben fogunk élni nap mint nap. Nagyon kíváncsi vagyok rá, ők hogy készülnek a feladatra. 

Múltkor anyával vettünk egy kalocsai mintás ruhát. Egészen elbűvölő. Nem az a tipikus népviselet. Sőt, tulajdonképpen nem is az. Csak látszik rajta, hogy egyedi, és megmutathatom rajta a világnak, hogy milyen szép és igényes is a magyar. Sokszor beszélgettünk a csillebérci táborban a többiekkel (amikor még mit sem tudtunk a végkifejletről) arról, hogy ha valamelyikünk kijutna, akkor mennyire tartaná fontosnak az egészséges nacionalizmust. Nos, nekem továbbra is az a véleményem, hogy enélkül nem lehet, és nem is szabad egy embernek külföldön szerencsét próbálnia. Egyszerűen nem érdemli meg. A másik pedig az, hogy szerintem elég szomorú, hogy sokan, akik most ezt olvassák, azt a következtetést vonják le ebből a pár sorból, hogy "jajj, ez is egy nagy magyar"! És akkor mi van? Már negatív értelemben vagyunk "kénytelenek" használni ezt a kifejezést, sőt, még egy jelzővel is megtoldottuk, hogy naaagy, amit oly vehemensen és elnyújtva ejtünk, mintha legalábbis bűn lenne, ha egy kicsit is szaporábban ver majd a szívem, mikor jó ideig nem látom majd a hazámat, és egy mély sóhajjal búcsút veszünk egymástól a repülő ablakán keresztül. Szóval szerintem a nagy magyar ne legyen negatív fogalom. Szerencsére bő a nyelvünk szókincse, találjunk alkalmasabb szintagmát, ha még néhány elég szélsőséges eszmével is megtoldjuk szegény "naaagy magyar"-nak nevezett hősünket. Mert szerintem az még nem negatív és elítélendő, ha egy anya a lányát még utoljára nemzetibe öltözteti, mielőtt egy évre utoljára ölelik majd egymást. Ez egy nemes gesztus. Szerintem.

Szóval, mint már jó páran biztosan kijelentettétek a mai S.O.S-olvasás után, túltengenek bennem a hormonok. Pedig ennek biztos nem az oka. Csak kezdek átértékelni dolgokat. Ennyi. Mások lehet, hogy gyorsabbak voltak ezekben, mint én, nem tudom. De úgy gondolom, a cél a lényeg. És én már érzem az illatokat az alagút végéből. És nem, a fény nem gyorsabb az illatoknál. Ugyanis az illatok éreznek, és te is érzel. 

'Gipsies sounds like a kind of jazz to me...'

Múlt hét végén elindult a nagyüzem. Bekerültem a UWCSEA 2013-15-ös ösztöndíjasok facebook-csoportjába. Még csak tizenöten vagyunk benne, de máris mindenki mindenkit ismerni szeretne, ezért őrült levelezésbe kezdtünk. Én a felvételtől számítva egy órán belül már megbeszéltem egy indiai fiúcskával, hogy szívesen főz nekem curry-t, ha majd úgy tartja kedvem, az őt nem zavarja, hogy az ő kampusza a város másik végében lesz, ami azt jelenti, hogy tőlem körülbelül 30 km-re. Egy norvég lánnyal azon tanakodtunk, vajon lesz-e majd jóga, mert akkor mindketten azt szeretnénk választani sportgyanánt. Este azonban egészen meglepetten olvastam egy chilei srác többoldalnyi részletes leírását a hazájáról, a pályázatukról és magáról. Egészen magával ragadó volt. És rögtön megkedveltem a határozottságát és azt, hogy csak úgy írt nekem egy hosssszú levelet. Mert én is szeretek ismeretlen embereket mérföldnyi szövegekkel traktálni. :) Főleg azért izgalmas a dolog, mert ő több ezer kilométerre innen tényleg meg akar ismerni. Ezért én is vettem a fáradságot, és írtam neki - természetesen szép hosszan - mindenről, amiről gondoltam, hogy írnom kell. Megemlítettem neki, hogy az egyik esszémben írtam a cigányokról (nem tévedés, lehet így használni, mivel ez egy népcsoport neve a földrajzban), aztán a következő levelében szíves elnézésemet kérte (legalább ilyen illedelmesen), és megkért, hogy ecseteljem, kik ezek a gipsy-k, mert ő életében nem hallott róluk. Úgyhogy csütörtök óta gondolkozom a szabatos megfogalmazáson, és még nem válaszoltam. Remélem, nem veszi rossz néven. Egyébként biztos nem, csak szeretek ilyeneken aggódni. :)

Jelentem, megrendeltük a repülőjegyet. A megoldás: Lufthansa. Frankfurton keresztül a "23 kilós vagy annyise" bőrönddel (az előbb kérdeztem meg anyát, és ezt a választ kaptam, úgyhogy így tessék bírálni megfogalmazást). Egy pillanattal ezelőttig nem tudtam, hogy 6-án vagy 7-én indul a gépem, ezért ma Zsuzsa nénivel is úgy közöltem a tényt, hogy 6-án indulok. Szegény rögtön belesápadt a dologba. Mire én megkérdeztem, hogy miért? Erre ő csak azt mondta, hogy á, biztos nem hatodikán. Aztán kis segítséggel én is rájöttem, hogy miért mondta. Hiroshima-Nagasaki. Utólagos megállapításom szerint legalább olyan babonás, mint a hinduk. Most róluk olvasok. A hosszú hétvégét Baján töltöttem a nagyszüleim házában, ahol anyának egyszer csak eszébe jutott, hogy a nagymamám egyik kedvenc könyve egy neves orientológus feleségének tollából származik és egy hároméves indiai útról szól. Közös akaratból (mivel én még nem olvastam, ő nem is fogja, de mindketten szeretnénk többet megtudni az indiai filozófiáról és szokásokról kevésbé tudományos környezetből) elhatároztuk, hogy elolvasom. Mondanom sem kell, hogy a könyv nyolcszáz oldal körül van, és minden ínyencséget megtudhatunk belőle a harmincas évekbeli Indiáról, melynek legfőbb vonásai a mai napig nem sokat változtak. De erről majd beszámol Kamilla. :)

A tantárgyválasztás kellős közepén állok. Van egy listám, ami körülbelül olyan 80%-ban biztos, a maradék húszat fenntartom szeszélyek és egyéb bizonytalanító tényezők esetére. De már csak pár napom van, hogy véglegesítsem (amit aztán a drága iskola még megengedi, hogy módosítsak, természetesen minden szemöldökráncolás nélkül), úgyhogy nem ajánlom hogy szeszélyes legyek. Egyébként a helyzet az, hogy ez egy komoly döntés. Attól függetlenül, hogy én most itt poénkodom vele. Néha úgy érzem magam, és ezt nem azért mondom, hogy most bemutassam a vívódó kisleányt (aki egyébként pont azért használta ezt a szintagmát, hogy bemutassa, ez nagyon is így van - néha), mint egy komoly egyetemista, sőt mi több, mint egy felnőtt! Persze ez csak illúzió, és egy pillanat múlva szertefoszlik, mikor képes vagyok fél órát gondolkozni azon, melyik gumicsizmát vegyem meg: a kéket, vagy a lilát, hiába tudom, hogy lehet, hogy nem is kell kivinni gumicsizmát, sőt, a kék egyértelműen szorít, de én még gondolkozom! :)

Szóval egyre inkább érzem, hogy folyamatosan változom. És ez tényleg így van, csak most akarva akaratlanul is jobban megfigyelem magam, és a környezetem is, hogy mindezen apró feljegyzést elraktározva tanuljak a dolgokból. Ez az egész elég kommerszül hangzik. (Mert akkor az mi, ha nem kommersz, ami velem történik?!) De tényleg így van. És kezdek rájönni, hogy ennek az iskolának nem csak abban van/lehet a varázsa, amit az ott töltött idő alatt tanulsz, hanem ami már az indulásod és (remélem) az érettségi után is elgondolkoztat. 

'Anya sír(?)' - én meg lebegek - apa managel

Szóval mivel sokan érdeklődtek azután, hogy jajj, hogy mer kiengedni édesanyám a világvégére, nem sír, egyáltalán mit szólt ehhez a hirtelen, gyökeres változáshoz az életvitelünkben. Én meg csak mosolygok rájuk, és igyekszem tisztességes válasszal felelni kíváncsiságukra. Mert ők nem tudják. :) Egyszerűen csak átéljük. Igen, nagy változás lesz, de anya legalább úgy várja, mint ahogyan én. És tényleg voltak kezdetben benne kételyek, az első két hétben naponta állt elő újabb huszonnyolccal, de vagy én, vagy a drága UWC-sek mindenre mutattak egy megoldást. Így most már nyugodt szívvel rak fel a repülőre anélkül, hogy ő is elkísérne és így kismillókat költenénk el csak az utazásra. Ezzel kapcsolatban már csak egy kérdésre nem tudtam neki felelni, hogy hol szeretnék átszállni, illetve milyen légitársasággal kívánom megtenni a minimum 19 órás utat. A bőség zavarával küzdök, nem tudom, hogy a Lufthansa-val, a Quatar Airline-nal, esetleg török vagy finn repülővel vágjak neki az útnak. Tehát, akinek már van tapasztalata bármelyikükkel, kérem, írjon véleményt, és segítsen meghozni nekem, hogy melyik a komfortos, a kényelmes, a koktél cseresznyés és a luxus kategória. 

Már a telekommunikáció kérdése is tisztázódott. Az nyilvánvaló volt, hogy skype-olni fogunk, de mi legyen a telefonnal? Van egy elég legyengült állapotban lévő érintőképernyős mobilom, de elég nyilvánvaló volt, hogy nem túl praktikus, mivel nem kártyafüggetlen. Mamma ezt is orvosolta. Beváltunk valami pontokat, és így lesz menő(bb) bunkofonom. Nyilvánvalóan nem befolyásolt a dologban, de ezzel kapcsolatban megosztok drága magyar barátaimmal egy szellemes történetet (igazából kevésbé az, mint amilyennek most feltüntettem):

Körülbelül három hete egy ausztrál zeneiskola csoportját kísértük a tanyacsárdába, hogy mulassanak. Elég lelkesek voltak, ha szabad így kifejezni azt a támadást, amit a 90 nyüzsgő gyerekből álló had mért a három túlontúl barátságos kísérőre (azaz ránk) az iPhone-jaikkal. Ez még hagyján, de aztán megkérdezték tőlünk a tanárok, hogy nekünk talán nincsen, azért nem fotózkodunk mi is.

Az lehetséges, hogy anya néha sír, de nekem jó hír, hogy nem előttem. Egyébként meg az egész dologra úgy tekint, hogy végre újra van egy dolog lánykája életében, ami izgalommal, és várakozással tölti el, mindazonáltal keményen dolgozik itthon, hogy ott ne érje hirtelen akkora sokk. Igen, ezt tényleg így teszem. Másik új szabadidős elfoglaltságom a lebegés. Néha megállok, és egyszerűen csak nem figyelek semmire. Annyi a nyüzsgés körülöttem, a szüleim, a barátaim, a tanáraim, mindig érdeklődők és ezernyi kérdéssel fordulnak hozzám a szingapúri életemmel kapcsolatban. Ez egyrészt jó, mert szeretem a pörgést, és egy kicsit már hiányzott is az életemből, de azért előfordul, hogy tényleg jó megállni, és pár percig csak haszontalan rongybabaként létezni a világmindenségben.

Apa komolyan elhatározott dolgokat. Tudom, hogy ő szinte jobban félt, mint anya, természetesen nem az országtól, meg nem is az iskolától, csupán attól, hogy nem leszek itt, hogy megvédjen. Tudjuk, hogy neki lesz a legnehezebb, és állandóan aggodalmaskodni fog, ugyanis nálunk szerintem ő is megannyi odaadással látja el az anyai feladatokat is velem, mint az apaiakat. Ez így alakult ki, lehet csodálkozni, de nálunk ez teljesen természetes. Nemrég Lengyelországban járt egy családi eseményen, ahol mindenkinek elújságolta a hírt, és rengeteg olyan embert talált, akik Szingapúrban élnek, de vagy az unokatestvérem nagyon jó barátja, vagy az unokahúgom volt iskolatársa. Lényeg az, hogy úton, útfélen büszkélkedik velem. Ezért, ha netán egy kis lengyel akcentussal beszélő, Szingapúrt emlegető emberkével találkoztok, akkor biztosan tudhatjátok, hogy ő az én apukám. :)